Trap [Kai - Taemin]

Ajánlatos ezt hallgatni közben:

Egész életemben a tánc volt a mindenem, mondhatni az egész életemet ez jelképezte.

Az emberek között mindig kívülállónak, néhol furcsának, kirekesztettnek éreztem magam, de sohasem boldognak.

Igazán boldog csak akkor voltam amikor elmerülhettem a tánc rejtelmeinek szépségében.

Az egyetlen dolog amikor valóban éreztem hogy élek és boldog voltam, ezt biztosította nekem a tánc.

Azonban amióta megismertem őt az életem teljesen megváltozott.

Másoknak egy átlagos hétköznapi fiú, azonban nekem az életet jelenti, ő Kim Jongin.

Az életem részévé vált és úgy érzem sokkal fontosabb lett mint a tánc.

Az hogy közös a szenvedélyünk csak még szorosabbá fűzte a köztünk lévő köteléket, amiből kialakult ez a le írhatatlan vágy, ami mára már sokkal több mint egy hétköznapi szerelem.

Ő az életem értelme a tánc mellett és nem akarom őt elveszíteni, azonban érzem hogy ez az egész túl álomszerű. Az álmokból pedig mindig felébredünk.

- Kicsim valami baj van? – nézett rám gyönyörű csillogó szemeivel abba hagyva egy pillanatra a táncot.

- Nem.. dehogyis.. csak elgondolkoztam.

- És mégis min? – csúszott le mellém a padlóra, majd egy apró mosoly kíséretében kezét combomra helyezte.

- Hát csak hogy milyen fontos vagy te nekem.. és a tánc.. és te... és a tánc..– halkult el egyre a hangom.

- Ezt nem értem. – rázta meg kicsit a fejét.

- Hát tudod ez az egész és hogy én milyen fontos lehetek neked? – néztem rá teljesen kétségbeesett arccal.

- Kicsim. Kezdesz megijeszteni.. miket beszélsz itt össze? Tudod hogy te vagy nekem a  legfontosabb.

Bármit megtennék érted, de ezt te is tudod!! – bújt közelebb majd egy ölelésbe húzott.

Ahogy megéreztem forró testét és szívének gyors ütemű lüktetését rájöttem hogy miért is vagyunk mi együtt.

- Jó lenne ha próbálnánk még ma mert mindjárt itt verseny. És ugye nyerni akarunk? – mosolyodott el.

- Igen – bólintottam magabiztosan.

- Nem hallottam!! – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Igen igen.. persze hogy nyerni akarunk. – pattantam fel a földről és már indítottam is el a zenét.

Minden tökéletesen ment, a koreográfiánk egyszerűen lenyűgöző volt.

A kettőnk stílusa egybeforrt a táncteremben és egy új dolog született, amit a miénknek tudhattunk.

Tánc közben még jobban éreztem azt, hogy ő az az ember aki nekem lett teremtve, hogy ő ilyenkor csakis az enyém és hogy soha nem válhatunk el. Végre tartoztam valakihez.

Az emelések, a forgások, a spiccek teljesen egyedivé tették a koreográfiánkat és sikeresen összetudtuk állítani az eddigi legjobb táncunkat.

Bár az egész csak az ösztöndíj miatt kezdődött mára már el sem tudnám képzelni az életemet nélküle.

Már rég nem csak az volt a fontos, hogy megnyerjük az ösztöndíjat és ezáltal együtt tanulhassunk a legkitűnőbb zene művészeti főiskolán, egyszerűen azt akartam hogy mindvégig együtt legyünk és soha ne veszítsem őt el.

- Mi a helyzet fiatalok? Hogy megy a koreográfiátok? – sétált be a próba terem ajtaján Taemin egy zacskó vizes palackkal a kezében és hatalmas mosollyal az arcán.

- Te már megint itt vagy? - kérdeztem picit gúnyosan, de csak azért mert tudtam hogy az ő koreográfiájuk a táncpartnerével legalább olyan jó mint a miénk.

- Bizony ám, itt vagyok. Méghozzá azért hogy a hölgynek hozzak egy finom epres üdítőt. - mondta széles  mosollyal az arcán.

- Haver állj le.. ne udvarolj a barátnőmnek már ezerszer megmondtam.. – pattant fel Jongin, majd elkapta Taemint a hátánál fogva és kilökte a kezéből a palackokat.

- Ejj Kai.. megint nem bírsz magaddal.. tele vagy energiával – motyogta Jongin szorítása közepette Taemin.

- Ugyan már egyszerűen te vagy túl gyenge. – nevetett fel Kai majd szorosabban kezdte szorítani Taemint.

- Gyenge? Jó vicc.. csak nem akarom hogy lesérülj így a verseny előtt 1 héttel. – nevetett fel az idősebbik fiú majd kibújt barátjának karjai közül.

-Áh.. ez jó indok.. bár akkor is gyenge vagy. – kapta fel a földről az előbb leesett egyik palackot Kai majd Taeminhez vágta.

- Kösz haver.. épp megszomjaztam. Na de nem kellene menned lezuhanyozni? Eléggé leizzadtál. – fintorgott Taemin.

- Jól megizzasztottad ezt a kis táncost. – nézett rám mosolyogva miközben közelebb lépett Kaihoz majd megborzolta a haját.

- Kis táncos? Hallod te mit beszélsz? – nevetett Jongin. Viszont az igaz hogy ideje zuhanyozni mennem. – mondta majd lépett is a fürdőszoba felé.

- Aztán eszedbe se jusson udvarolni amíg nem vagyok itt - szólt vissza az ajtóból teljes komolysággal Taeminre nézve.

- Nyugi már haver, hisz tudod hogy ami az enyém az a tiéd is, és fordítva.. – nevetett fel az idősebbik fiú.

- Micsoda? – kerekedett el a szemem.

- Nyugi csak vicceltem. Csak húzni akarom. De amúgy nem ezért jöttem, hanem mert beszélnem kell veled. – komolyodott el.

- Úristen Taemin megijesztesz.. mi a baj?

- A versenyről van szó.. amit még a múltkor felvetettem az sajnos bekövetkezett. – ejtette ki ajkain hatalmas sóhajok közepette a szavakat.

- Kérlek mondd hogy nem! Mondd hogy nem igaz!!

- De igen.. sajnos igaz.. kettőtök közül csak az egyik juthat be a főiskolára. Minden párból egyetlen ember juthat tovább, az akit a közönség és a zsűri is jobbnak talál. Mivel csak öt szabad hely van kiadó ezért még nagyobb a versengés. Számtalan versenytáncos és jobbnál jobb akrobata táncosok vannak a versenyzők között, ezért nagyon oda kell tennetek magatokat. Még én is félek, holott tudod, hogy nem vagyok kispályás. De egyszerűen itt a legjobbak vannak. Nagyon nagy tehetség, érzelmek, jó koreográfia és megfelelő előadásmód kell ahhoz, hogy lenyűgözzétek a zsűrit, de legfőképpen a közönséget. Nem nyerhettek mindketten, hisz ha mindketten jók vagytok akkor már eleve nincs esélye egyikőtöknek sem hogy bejusson. Ezt a zsűri hatalmi játszmaként szervezi, mindig csak egy valaki nyerhet, sohasem kettő.

Ezért még a verseny előtt el kell döntened, hogy mi a fontosabb. – szaporázta a szót Taemin, félve attól hogy Jongin bármelyik percben kiléphet a fürdőszoba ajtaján.

- De.. de.. – akadt el a szavam. Az álmunk, a vágyunk.. az hogy együtt leszünk, hogy... – azonban nem tudtam befejezni mert Jongin megjelent az ajtóban.

- Figyelj!! Féltelek, de őt is. Egyikőtöket sem akarom elveszíteni. Tudom mennyire akarjátok. Te döntesz. – súgta fülembe Taemin.

- Na mi a helyzet? Mit sugdolóztok itt? Hmm?.. Ugye nem próbálkozott? - bújt hozzám szerelmem.

Arcom belefúrtam jó illatú nyakába, majd egy puszit nyomtam kívánatos ajkaira.

- Nem nem próbálkoztam – vetett oda egy gúnyos pillantást barátjára, majd az ajtó felé vette az irányt.

- Hova mész? – kiáltott barátja után Jongin.

 -Most már mennem kell, csak benéztem hogy mit csináltok. Már csak pár nap és verseny, úgyhogy hagylak titeket próbálni. – nevetett Taemin és már lépett is ki az ajtón.

Miután elment napokon keresztül azon rágódtam, hogyan is tudnám eldönteni mit akarok.

Egész életemben arra vágytam hogy bekerüljek erre a főiskolára és ott tanulhassak táncot, viszont Jongin sokkal fontosabb lett.  

Bár a táncnak köszönhettem, hogy megismertem őt, mégsem tudtam kijelenteni, hogy a táncot választom.

Tudtam, hogy ha a táncot választom azzal elveszítem Jongint, hisz bekerülhetek álmaim főiskolájára, viszont azzal az ő álmait tépem szét, ha viszont Jongint választom akkor az én álmaimnak vetek véget és vissza kell utaznom Európába.

Bele sem mertem gondolni az események leforgásába, egyszerűen próbáltam a koreográfiára és Jonginra figyelni. Minden percet ki akartam élvezni amit vele töltök, hisz tudtam hogy ezek életem utolsó napjai, percei amiket vele töltök el.

A szenvedés és a boldogság kettős érzése amit éreztem miközben vele táncoltam, teljesen elkábított.

Órákon keresztül csak táncoltam vele kizárva ezzel a világot és a benne lévő fájdalmat.

Bármennyire is próbáltam leplezni a dolgot, tudtam hogy érzi rajtam hogy valami nincs rendben.

A mozdulataimon is észre lehetett venni, hogy valami megváltozott.

- Kicsim.. valami baj van? – kérdezte aggódva.

- Nem nincs. – hajtottam le fejem, hisz nem mertem a szemébe nézni. Féltem hogyha ránézek mindent kiolvas a szememből.

- Ne hazudj kérlek – emelte fel tekintetemet a földről. Látom hogy valami bánt. Kérlek mondd el! Húsz perc és mi jövünk. Nem szeretném, hogy kényelmetlenül érezd magad a színpadon. Azt akarom hogy minden tökéletes legyen. Hogy valóra váljon az álmod, az álmom, a közös álmunk.

Szavai hallatán erősödött meg bennem igazán az érzés amit eddig próbáltam elfojtani és ekkor jöttem rá hogy mit is kell tennem.

Tudtam hogy emiatt örökké utálni fog, és hogy elveszítem miatta, de ezt éreztem helyesnek és tudtam hogy ezt kell tennem.

Ahogy fel léptünk a színpadra a több száz fős közönség szinte áhítattal várta hogy mit fogunk bemutatni nekik, amitől még jobban erőre kaptam és elhatároztam hogy márpedig akkor is az lesz amit én akarok és ezen még az eszem sem változtathat.

Az előadásunk terv szerint haladt, minden a legtökéletesebben ment, egészen addig amíg el nem jött az én szólom ideje. Az volt az a pont amikor minden megváltozott, hisz azt tettem amit a legjobbnak véltem.

A közönség élvezte az előadásunkat, a zsűri pedig tanácskozott, majd pontozott.

Az egyetlen ember aki rettenetesen csalódott és dühös volt az épp ő, Jongin volt.

Ahogy lementünk a színpadról azonnal nekem is esett.

- Hogy tehetted ezt? – kérdezte szinte már üvöltve.

- Sajnálom. Nem tehettem mást. Nem nyerhetünk mind a ketten. Nagyon sajnálom. – záporoztak a könnyeim majd teljes kétségbeesésemben elszaladtam.

Taemin és a párja került következőnek sorra.

Ahogy  azt mindenki remélte és tudta Taemin fantasztikusan csodálatos volt. Utánuk is jobbnál jobb párok léptek fel, de senki sem volt hasonló hozzánk.

Mivel nem mertem Jongin közelébe menni, ezért a terem legvégéből, az ajtó mellől néztem az eredményhirdetést és bíztam benne hogy amit tettem nem volt hiába.

A főiskola rektora lépett a színpadra miközben a közönség feszülten figyelte a versenyzők arckifejezéseit.

Majd hirtelen amikor megjelent a verseny eredménye egy borítékban, síri csend lett a teremben.

Látva hogy Jongin ott áll a tömegben és feszülten várja az eredményt, egyre biztosabb kezdtem magamban lenni.

Valamiért tudtam hogy amit tettem az helyes volt még akkor is ha ezzel megbántottam és elveszítettem azt az embert, akit a legjobban szerettem életemben.

Ahogy a rektor kivette a kis papírfecnit a borítékból, egyre idegesebb lettem, szívem pedig megállíthatatlanul kalapált.

Majd végre eljött az idő és a hatalmas bejelentés:

És a 2013-as Zenei Akadémia új növendékei:  Yoon Bora, Kim Rebekah, Lee Taemin, No Minwoo és KIM JONGIN!

Meghallva az eredményt, a neveket és a felhőtlen tapsvihart, tudtam hogy helyesen cselekedtem.

Hogy a szándékosan elrontott szóló táncom megtette a hatását.

Az utolsó dolog amit még megtettem mielőtt elindultam volna összepakolni a bőröndömet, hogy hazautazzak Európába, az volt hogy megkértem az egyik ott dolgozó embert, hogy vigyen el Jonginnak egy aprócska lapot, melyen ennyi állt:

“Bár megbocsájtani sosem fogsz, de talán egyszer megértesz majd.

Mindennél jobban szeretlek. A táncnál is jobban. Éld meg az álmunkat és soha ne add fel.  Szeretlek.        

 _______”