Love You [B.A.P ~ Daehyun]

Ajánlatos ezt hallgatni közben: http://www.youtube.com/watch?v=Q0IYK35bT_w

Egész életemben azt kérdezgettem mi a szerelem, legfőképpen mi is az az igazi szerelem.

Milyen az amikor annyira szeretek valakit, hogy a testem beleborzong ajkai ízébe, testem megfeszül egy apró érintésétől, gyomromban pedig azok a bizonyos pillangók, akiket mindenki említ repkednek.

Amikor a szívem hevesebben ver már csak a látványától és egész testem beleremeg abba amikor kimondja azt a bizonyos 8 betűs szót. A tudat, hogy mellette legyek, megtegyek érte mindent és megvédjem őt mindentől, hogy az élete részévé váljak.

Az a végtelen vágyakozás amit érzek, amikor megpillantom őt, a több milliónyi gondolat ami ilyenkor át fut az elmémen, s végezetül egyetlen egy teljes óhajjá olvad egybe, hogy talán egyszer eljön az én időm is.

A kezdetektől fogva olyanok vagyunk mint a Nap és a Hold.

Amikor a Nap legnagyobb fényében tündököl, akkor én, a Hold, a föld másik végében árasztom  diadalmas fényemet a sötétségben.

Épp ez az amiért lassan kezd kihunyni bennem a remény.

Hisz az egyik nem élhet a másik nélkül, de együtt sem lehetnek soha.

Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy ez nem egy egyszerű szerelem első látásra, hanem annál sokkal több, sokkal összetettebb, varázslatosabb érzés amit ha akarnék sem tudnék megmagyarázni.

Ez az érzés ami uralkodik rajtam teljesen tehetetlenné tesz.

Egy nagy levegőt veszek, majd lassan kiengedem magamból, remélve, hogy a fáradt  könnyektől áztatott ajkaimon a kilátástalan érzéseim is távoznak. A megtört szívem nem tudott nyugodni, lelkem teljesen megsemmisült, még azelőtt, hogy igazán érezhettem volna, hogy mi is az a szerelem.

A gyenge szél simogatja arcomat miközben egyre szorosabban szorítom az alattam elterülő fűszálakat, melyek beborítják szerelmem kedvenc fekhelyét.

A ragyogó nap sugarai már teljesen felszárították érte árasztott könnyeimet, de a lelkem így sem könnyebbült meg, hisz nem lehet az enyém.

A nap ami az előbb még bőszen árasztotta fényét az égbolton már hatalmas felhők szorításában van, szabadulása azonban sikertelen. A felhők átveszik az uralmat és apró esőcseppekkel tudatják győzedelmüket.

Lassan fel emelkedek és körbenézve látom, ahogy az esőcseppek táncot járnak körülöttem, mintha egy emléket szeretnének felidézni bennem, egy emléket amit soha nem felejtek el.

---

---

---

- ______ kelj fel…. Most azonnal!!

- ______- yah! Himchan meg akarja verni Daehyun-t!!! – ordítozva sietett hozzám egyik osztálytársam.

- Micsoda? – ült ki arcomra az aggodalom miközben barátnőmet faggattam.

- Hát nem tudod? A suliban azok a pletykák keringenek, hogy tetszel neki, épp ezért akarja Himchan megverni őt. Tudod mennyire őrülten odáig oda van érted, ráadásul az még jobban idegesíti, hogy a titokzatos Daehyun-ról van szó.

Nem értettem pontosan, hogy miről is van szó, azonban egy dolog biztos volt, hogy Daehyun, a titokzatos fiú, akiért minden lány oda van a rejtelmes természete és aurája, a gyönyörű mogyoró barna szemei, a szép telt ajkai és a csodálatos hangja miatt, most miattam került bajba.

Daehyun, ő az a fiú aki a suli első napján elrabolta a szívemet.

Hirtelen észbe kapva szaladtam a sportpálya felé, hogy minél előbb megakadályozzam a dolgokat.

Mire odaértem már szinte az egész iskola ott volt, majdnem tökéletes kört alakítottak ki a pályán, amely közepén a két fiú állt, Daehyun és Himchan.

Ő zsebre dugott kézzel, fáradt és unott arckifejezéssel állt Himchan előtt és szótlanul tűrte a szidalmait, ezzel is jelezve, hogy mennyire nem érdekli az események tömkelege, egészen addig amíg Himchan nem hozott szóba engem.

A feszültség egyik pillanatról a másikra a tetőpontra hágott, amit a jelenlévők nagy élvezettel néztek, néhányan még üvöltve egymás ellen is uszították őket.

Himchan azonban egy nem várt pillanatban megütötte Daehyun-t, aki az első ütés után jobban figyelt és védekezett a felbőszült fiú ereje ellen.

A környezet kényszerítése miatt Himchan tovább folytatta a próbálkozását és továbbra is meg akarta verni Daehyun-t egészen addig amíg oda nem értem.

Öntudatlanul estem a két fiú közé, hála a hatalmas tömegnek akik nem akartak átengedni.

Egyik kezem Daehyun mellkasán pihent erőt adva ezzel neki a történtekhez, míg a másik az éppen ütni készülő Himchan felé tartva állt, megállítva ezzel és beszerezve a Daehyun-nak szánt ütést.

- Fejezzétek be!!! Most azonnal fejezzétek be!! - sírtam a félelemtől a két fiú között.

Ordításom után teljes csend uralkodott az egész pályán, majd egy esőcsepp a semmiből hirtelen arcomra hullott lemosva ezzel könnyemet.

Himchan barátai rá eszmélve a dolgokra elhúzták a közelünkből őt, látván hogy mennyire kikészült attól, hogy megütött egy lányt, ráadásul pont engem.

A tömeg lassan kezdett szétszéledni az akció hiánya miatt, majd pár perc után el is tűntek, kettesben hagyva minket Daehyun-nal.

Fel sem fogtam, hogy a kezem még mindig Daehyun mellkasán pihen és hogy még a kelleténél is jobban remeg a testem, csak álltam előtte.

- Még mindig sírsz? – kérdezte letörölve a vércseppet a szája széléről.

- Nem!

- Persze, hogy nem,  csak egy esőcsepp a szemedbe ment ugye? – szólt hozzám ironikus hangvételben, letörölve arcomról a könnycseppeket majd leggyönyörűbb mosolyát rám villantva.

Teljesen elvesztem a tekintetében, a mosolya pedig elkápráztatott, megszólalni sem tudtam, azonban muszáj volt erőt vennem magamon, hogy megtudjam miért csinálta mindezt.

- Miért tetted ezt? Megtehetted volna, hogy hazamész mielőtt Himchan megtalál vagy itt hagyhattad volna őt a pályán. Miért tetted?

- Te miért sírsz? – kérdezett vissza megpróbálva terelni a témát.

- Mert féltem, hogy bajod esik… pabo.. - kiáltottam rá mérgesen, de éreztem hogy szavaimnak nincs értelme.

Vártam hogy mondjon valamit, de ő csak hallgatott és nézett engem. Nem szólt egy szót sem.

- Na most miért nézel így? - kérdeztem lesütött fejjel, mert egyszerűen nem bírtam rá nézni.

A következő pillanatban azonban már karjai között találtam magam, érezve gyors szívverésének ütemeit és testének melegét.

- Így most már megérted, hogy miért nem ellenkeztem a harc ellen… nem akartam hogy te légy az aki megsebesül… nem akartam hogy azt hidd hogy gyáva vagyok.. – suttogta fülembe e szavakat.

- De..Miért?... Miért?

- Hát te nem hallottad a pletykákat?

Testem hirtelen akaratlanul megmoccant karjai között, szavai hallatán, ezzel azonnal tudtára adva a választ.

- Akkor tudod miért.. szóval hiábavaló a kérdésed.

Öleléséből hosszú ideig nem engedett és nem is akartam szabadulni.

Pár perces ölelkezés után azonban, azonban hirtelen elengedett, arcomat végigsimítva felemelte államat és egy apró csókot lehelt ajkaimra, miközben másik kezét kezembe kulcsolta.

---

---

---

Igen szerettem, és mivel tudtam hogy nem egyoldalú a szerelem, így még jobban elmélyültek az érzéseim.

A hónapok nagyon gyorsan teltek, mi pedig egyre jobban szerettük egymást.

Komoly terveink voltak a jövőre nézve és mindenképpen együtt akartuk ezeket megvalósítani.

De a boldogságot mindig szomorúság követi.

---

---

---

November 25, a nap amikor a szerelmünk betölti az ötödik évét.

Ezen a reggelen kaptam tőle egy levelet, azaz jobban mondva egy megtervezett útvonalat, amit be kellett járnom ahhoz, hogy találkozhassak vele a végállomásnál.

Mindent úgy tettem ahogy az le volt írva, a terv szerint haladtam azonban nem gondoltam, hogy a végállomás szó szerint az lesz.

A buszmegállóban álltam fülhallgatóval a fülemben, amiben a zene hangosan szólt és vártam hogy mi lesz a következő ami történni fog.

Amint elment a buszmegállóból a busz észrevettem, hogy Daehyun az út túlsó oldalán vár engem a park bejárata előtt, kezében egy hatalmas rózsákból álló csokor amit próbált elrejteni a háta mögött, azonban nem túl sok sikerrel.

A lámpa hirtelen zöldre váltott és elindultam a hőn áhított szerelmem felé, hogy együtt ünnepeljük meg azt a napot amikor is szerelmünk beteljesedett.

A zene teljesen elvonta a figyelmem a város hangjáról, így nem hallottam az autóbusz hangját és mivel csak szerelmemre figyeltem aki épp felém tartott így a külvilág megszűnt számomra.

Furcsa volt, hogy ijedten szaladt felém, de nem rémültem meg egészen addig amíg vissza nem tértem a valósághoz.

Az autóbusz nem tudott lefékezni időben a piros lámpa előtt, így amikor épp át keltem volna az úton pont az átkelőhöz ért. A busz azonban helyettem szerelmemet ütötte el, aki félre lökött engem, megmentve ezzel az életemet.

A félperces sokk után azonnal kedvesem felé szaladtam, akit a busz pár méterre repített az ütközés helyszínétől.

Daehyun kezéből azonnal kihullottak a nekem szánt rózsák és a vére terítette be őket.

A hatalmas ütés ellenére Daehyun most is csak velem foglalkozott és az utolsó pillanataiban is engem próbált megnyugtatni.

- Ma… radj… csend…ben… Ne.. sírj… - motyogta ajkai között, felemelve nagy nehézségek árán a kezét és arcomról letörölve a kétségbeesés könnyeit.

- DAEHYUN-ah!… DAEHYUN-ah!… Segítség! Valaki hívja a mentőket! Kérem… - zokogva ordítottam az utcán sétáló embereknek.

- Szeretném …hogy …. tudd… szerettelek… szeretlek…. és.. szeretni.. foglak.. a lelkem.. csak a tied..De szeretném.. hogy.. tovább lépj…  a jövőre … gondolj… baby kérlek … arasso? – nyögte ki utolsó szavait, majd lehunyva szemeit hagyta, hogy a könnyei vérével egyesüljenek és eláztassák arcát.

Egy pillanattal később keze lassan lecsúszott arcomról és még mielőtt eltávozott volna megszólalt:

- Saranghae__________….  Nomu saranghae ...

- Daehyun-ah.. Neeeee…..

---

---

---

- __________ kelj fel…. Most azonnal!! – szólalt meg egy ismerős hang.

Lassan felemelkedtem és bíztam benne hogy az egész csak álom volt. De nem.

Amint felültem könnyekkel áztatott arcomon még szinte éreztem a simogatását, holott pont ma négy éve, hogy elveszítettem őt. Ez volt a kedvenc helye.

November 25, ez az a nap amit soha nem fogok elfelejteni, hisz ekkor tanultam meg, hogy mi az igazi szerelem, hisz a fiú akit mindennél jobban szerettem feláldozta magát értem, azért hogy én élhessek.

A legnagyobb ajándékot amit egy ember adhat a szerelmének, én pont azt kaptam tőle, az életet.

- Daehyun-ah örökre te leszel az első szerelmem és soha nem felejtelek el. Mindig örök első maradsz a szívemben, a lelkem kincse vagy amit senki sem vehet el tőlem. – borultam vissza előző fekhelyemre, ami nem más mint szerelmem nyughelye, melyet ugyanolyan rózsákkal tettem tele, mint amilyeneket azon az estén én kaptam volna tőle.

-________ - kelj már fel a földről nem mondom még egyszer. Tiszta víz vagy….nem szeretném hogy megfázz. – szólalt meg Himchan.

Amit Daehyun az utolsó pillanataiban kért, próbáltam teljesíteni, azonban nem tudtam elfelejteni őt. Egyszerűen nem sikerült tovább lépnem, mindig őt láttam magam előtt és mindig ő rá vágytam, hisz az ő helyét senki sem vehette át.

Soha senki sem lesz olyan mint amilyen ő volt.

Az igaz szerelem a síron túl is megmarad.